A bulimiás nyaralni megy…

Akárhogy is nézzük, evészavarral élni nem egyszerű, pláne nem nyáron. A bulimia nervosa és az anorexia nervosa egyaránt pszichológiai, illetve pszichiátriai kezelést igénylő betegségek, melyek lelki okokra vezethetők vissza. Az evési viselkedés zavarában mutatkoznak meg, melynek egyik gyakori jellemzője a különféle diéták folytatása. 

Emlékszem a 10 éven át tartó bulimiás múltamból, hogy próbáltam várni tiniként a családi nyaralásokat, hiszen ki ne örülne annak, hogy egy medence partján pihenhet egy héten keresztül, miközben jégkrémet eszik és koktélokat iszik? A többség ettől boldog, kivéve, ha az ember lánya bulimiás, vagy valamilyen más hasonló problémával küzd.

Ilyenkor a nyaralás egy hete az év egyik legveszélyesebb és legnehezebb időszakát jelenti.

Majd a nyaraláson lefogyok, ha már eddig nem sikerült…

Általában mire oda jutottunk, hogy elindult a nyaralás, már rég vékony akartam lenni, de az ezt megelőző stressz és a folyamatos zabálások ettől jó távol tartottak, így mondanom sem kell, a várva várt pihenésre szánt idő ilyenkor egyet jelentett: „ez lesz az az egy hét, amikor én most bizony lefogyok és VÉGRE betartom a diétát!”

Mindig felszívtam magam, hogy „majdmostvégre” sikerül. Hiszen aki bulimiás, az legalább ezerszer megfogadja egy évben, hogy az aznap esti zabálás volt az utolsó, holnaptól már tényleg jön a szigor és a koplalás. Míg egy hétköznapi – ebben a tekintetben egészséges - ember nem úgy indul neki a családi vakációnak, hogy azon gondolkozik, milyen eszközökkel fogja rávenni magát arra, hogy kibírja, hogy NE egyen a nagymama süteményéből, vagy hogyan fogja megúszni, hogy elcsábuljon egy fagyira, addig aki evészavarral küzd, az azzal is küzd, hogy hogyan tartsa magát egyben lelkileg a veszélyes nyaralós napok alatt amellett, hogy az összes kapaszkodót próbálja megtalálni, ami majd segítségére lesz a nehezebb pillanatokban. 

Percről percre megterveztem, hogy mit és mikor fogok enni.

A világ egyik legcsúnyább emberének tartottam magam bikiniben, mert sosem voltam olyan, mint a magazinok oldalán megmutatkozó modellek, vagy mint a nálam vékonyabb testvéreim. Sajnos nem volt tiszta számomra, hogy mennyit tudok ártani az egészségemnek azzal, hogy rendszeres, nem kicsi megszorításoknak teszem ki a szervezetemet. Ahogy elindult a nyaralás, percről percre megterveztem, hogy mit és mikor fogok enni. Arra is próbáltam fejben megoldást találni, hogy mivel fogom elterelni a figyelmemet, amikor rám tör majd az éhség. Ez a rendszer aztán talán az első kettő nap kínkeservesen, de működött. Ugyan szívem szerint ettem volna a testvéreimmel a vajas kalácsot anya lekvárjával, este pedig a nagyi lángosát, de ezt nem engedtem meg magamnak, hiszen „akkor elrontom a diétát, egy gyenge senkinek fogom magam érezni, emiatt bűntudatom lesz és akkor indul a kaja-maraton.” 

Undorító vagyok és boldogtalan, a testem pedig egy trágyadomb… 

Aztán ahogy teltek a napok, az akaratom és kitartásom egyre csak fogyott. Nem egyszerű úgy fenntartani egy salátán és csirkemellen alapuló étrendet, hogy a család többi tagja jóízűen falatozik a finomabbnál finomabb kajákból. 

Majd jön egy gyengébb pillanat, amikor pont meglátom magamat a medence mellett az ablaküveg türkröződésében… Csak nézem és nézem, majd arra jutok, hogy semmit nem ért ez a diétás két nap sem, sosem leszek szép és vékony, és amúgy is romokban az életem, mert undorító vagyok és boldogtalan, a testem pedig egy trágyadomb… 

Kezdődik a mélyrepülés: egy kis dinnye belefér, nem?! 

És akkor vígaszul az agyam bedobja, hogv van egy kis dinnye a hűtőben. Az végül is gyümölcs… Jó, tudom, hogy tiszta cukor, de jobb, mintha csokit kezdenék el enni, és mivel érzem, hogy nagyon kell valami édes, ezért megállás nélkül ezen jár az agyam ettől a perctől kezdve. Persze, először megpróbálom lebeszélni magam róla, mert félek, hogy rossz vége lesz. 

Azonban hiába próbálkozom, olyan ez, mintha egy kis ördögöt ültettek volna a fejembe. Csak odamegyek, vágok egy szeletet. Ezzel kezdődik az igazi mélyrepülés. 

„ezt már úgyis elrontottam, akkor ma már bezabálok, majd holnaptól kibírom rendesen a diétát…”

Mire megeszem, leesik egy dinnyemag a combomra. Meglátom, hogy még mindig összeérnek a lábaim, csúnyának találom őket.

Na, ennyi kellett, elönti az agyamat az önutálat és a kétségbeesés, hogy ha már ilyen ocsmány vagyok, miért nem bírtam ki cukros dinnye nélkül? Miért kellett elrontani ezt a fogyókúrás napot is? 

Elkezdek sírni, ami dühbe vált át – mindezt úgy, hogy lehetőleg senki ne lássa a családból. Ahogy egyre jobban beszűkül a tudatom, már csak egy utat látok hátra a napból: „ezt már úgyis elrontottam, akkor ma már bezabálok, majd holnaptól kibírom rendesen a diétát.” Ezennel pedig indul is a falásroham, ami alatt egyre inkább fokozódik a szégyen, szomorúság, kétségbeesés, harag, frusztráció és még sok negatív érzés, ezek pedig egyre csak mélyebbre visznek. Egészen addig tömöm magam, amíg a) vagy vége nem lesz a napnak és nem bírom már ébren, b) annyit ettem, hogy már hánytatni sem tudom magam, a hashajtó is elfogyott, így abbahagyom. 

Idén is „dagadtan” megyek haza…

A család többi tagja persze mit sem ért az egész rosszkedvemből. Talán még nehezítik is a helyzetet azzal, hogy odaszólnak (viccnek szánva persze), mikor látják, mennyit eszem: „Na itt a nyaralás, akkor mindent szabad, mi?!” vagy „Jóvan’, egyél még egy kicsit, úgysem ettél még eleget…hahaha”, mit sem sejtve azt, hogy milyen vihar dúl bennem mindeközben. A legrosszabb pedig az, amikor azért is megjegyzést kapok, hogy miért nem tudok örülni annak, hogy itt vagyok, nyaralhatok, mások mit meg nem tennének azért, hogy legyen erre lehetőségük. 

Igazuk van. Ettől pedig még rosszabbul érzem magam. Egy hálátlan zabagép vagyok.

Mivel a harmadik napon megbukott a diéta, így már nem erőltetem, inkább elfogadom, hogy most is „dagadtan” megyek haza. Ezen a nyaraláson sem leszek jó formában, inkább elbújok a bikinimmel és szomorúságomban megeszem egy kiló fagyit… Hiszen ha otthon leszek újra, már nem lesz több ilyen, mert akkor majd betartom a diétát, ma meg már úgyis mindegy.

Nagyon sokan rejtegetik, hogy az evészavar megkeseríti az életüket, és nem mernek segítséget kérni. Könnyű azt hinni, hogy ennek sosem lesz vége, de fontos tudni, hogy ez csak egy állapot, és kellő kitartással, valamint szakember segítségét kérve nagyon hatékonyan megszüntethető problémáról van szó. Nem kell evészavarral leélni egy életet, neked is sikerülhet! 

Irodalomjegyzék:
https://mashogy.hu/eveszavarok/